Az aranykorban a már említett nagy rendezőkön kívül akadtak még olyanok, akik eltértek a konvencióktól, a megszokott indiai sémáktól és műfajoktól (egyszóval a szabványtól). Akik nem álltak be a sorba senki mögé, nem gyártottak kliséket kockaszámra, hanem mentek előre azon az úton, ami saját(juk) volt, amit megálmodtak jó előre vagy és amiben hittek. Például Satyajit Ray egyike volt ezeknek, róla tudjuk már azt, hogy az olasz neorealizmus filmjei voltak rá nagy hatással és hogy készített egy Cannes-ban is díjazott filmet. De melllette még két eddig ismeretlen nevet kell megjegyezni, akik tudatosan szembementek a hindi film hagyományaival: Guru Dutt és Riwik Ghatak - ugyancsak bengáliak voltak, s akikről manapság mint bengáli hármakról beszélhetünk. Ők hárman küzdöttek tehát a vidéki élet és a nemzeti öntudat konfliktusainak artisztikus igényű bemutatásával, de ellentétek így is adódtak a hármas körül, hiszen míg Sen és Ghatak filmjeikkel aktív politikai részvételre buzdítottak, Ray, velünk szemben inkább rezignáltan tekintett a közélet irányítóira. 

Ez a fajta szembeszállás és a klasszikus modellektől, szokásoktól való elszakadás a mai napig él, él tovább a rendezőkben. Különösen az új generáció gondolja azt, hogy a nyugat felé nyitásképp kevesebbet kell adni a hagyományokból, a mítoszokból, mindazokból a kellékekből, amelyek egy hindi film ikonográfiájának alapvető sajátosságát képezik. Természetesen az akkori időkben még nem élesedett ki annyira kontraszt, a konvencionális és az európai igényekre szabott filmalkotások között, de már az elgondolás gyakorlatban is megmutatkozott, sőt Ray révén ezek még külföldre is eljutottak, díjakat nyertek. Az megint más kérdés, és egy külön fejezet tárgya, hogy az ott élő indiai lakosság ezzel mennyire tudott azonosulni, ezzel megbarátkozni, akkor és azóta.

A producerrendező Guru Dutt a kalkuttai Prabhat vállalattól ment Bombaybe, kezdetben városi romantikus drámákat és vígjátékokat rendezett, majd létrehozta a saját gyártó cégét. Keresett színész volt, a Pyaasa (Örök szomorúság, 1957) című filmmel alapozta meg a rendezői hírnevét. A romantikus dráma egy érzékeny költőről szólt (maga Dutt alakítja), s váratlanul sikert aratott. Ezt követően sikertelenségek, és pénzügyi bukások következtek, ami után Dutt altató-túladagolásban halt meg. Drámáit borongós romantikus sorsszerűség lengi be, komoly filmjei a népszerű műfajok és a „fennköltebb” drámák között lebegtek. Dalait a komorság hatja át, amivel messze távolodik a zenés vígjátékoktól, s sokkal inkább a nyugati stílusú opera pátoszához közelíti a hindi filmet.    

A harmadik bengáli Riwik Ghatak volt, aki az 1950-es évek elején kezdett el az érdeklődése filmek felé fordulni, miután tanulmányozta a szovjet montázsrendezőket, és találkozott azon a bizonyos Indiai filmfesztiválon az olasz neorealista filmekkel. Arról is híres többek között, hogy végletekig vitte a műfaji konvenciókat, ez egyetlen vígjátékában, az Ajantrikban, is észrevehető, ahogy a taxisofőr emberibben bánik öreg Chevrolet-jával, mint a körülötte élő emberekkel. Melodrámáiban mély tragédiává válik az indiai társadalmi film. Szerette a fondorlatos cselekményt és az elképesztő megoldásokat. A Subarnarekha (Aranyfolyó, 1965) tetőpontján egy prostituált megtudja, hogy következő vendége tulajdon részeg bátyja, erre egy sarlóval elvágja a saját torkát. A zenét szimbolikusan használta, a Nagarik című filmben utolsó jelenetében a kommunista Internacionalé hangzik fel, de a Meghe Dhaka Tara (Felhősipkás csillag, 1960) stáblistáját is zenei asszociációk bonyolult mátrixa kíséri, amit váratlanul megszakít a főlő rizs meghitt hangja.

Később Ghatak egy időre felhagyott a rendezéssel, s oktatói állást vállalt az Indiai Filmintézetben, ahol megpróbálta diákjait egy másfajta filmezés oldalára állítani. Az eredmény az 1970-es években vált láthatóvá Párhuzamos filmművészet alatt, aminek folytatása következik.