calacitra

Lehet a nyár a valódi arcát nem is mutatta ki a három hónap alatt, de legalább az összetevők nem hagyták annyiban, és azokon nem múlt egy fabatkányit se, hogy azért az érzés olyan legyen, meg meglegyen alapjáraton, mintha lubickolnánk (lubickoltunk volna) a jó időben all the time.

Hiszen a lemondott napsütés a minekvan szél és eső kollaboráció se tudta háttérbe szorítani azokat az ütemeket, amik szebbé, elviselhetőbbé, élhetőbbé tették a várva várt vakációt, a leállásokat, vagy a nyaralásokat mindközül.

Az ütemek, viccelsz?

Nemigen. Már-már kipotólták az unalomperceket, egy vödörnyi jeges víz voltak a fej fölött, yolora serkentettek, vagy csak úgy szóltak, ahogy egy nyári slágertől az szokás. Sőt, a 3 hónapnyi garancia se vette el az ember kedvét, se az, hogy túl jól szituáltaknak tetszettek lenni, miközben egyes egyedüli küldetésük abban rejlett, amit aztán sikeresen abszolváltak is.

Mégpedig?

Éjjel-nappali nyitvatartást a fülekhez, álmatlan éjszakákat, esti meséket, reggeli ébresztőket, sok mosolyt, még több légéneklést, annál is több táncmozdulatot senki szeme láttára. Ha másért nem is, na ezért megérte ezt a nyarat megrendezni. Meg, hogy elfogadtuk a meghívást rá, így gazdagabbak lettünk csilliónyi szupi-szuper zenével, amivel India zenei világközepe lepett meg minket.

Bár meglepődni azért nem sikerült, hiszen ahogy a tavalyi lista is a tanú rá, azért ez benne van. Lehet számítani ilyen esetben is rá, mármint, hogy feltupírozza picit azt, ami nem az. Színessé, harsányabbá, mozgalmasabbá, élvezetesebbé tegye a rendhagyó, mint később kiderült: átlag alatt teljesítő nyár ázsióját. De nem is temetni jöttem, hanem örömködni nekik, miattuk.

Lássuk tehát akkor, hogy kik voltak

az indiai zeneélet vallomásai, nyárigyerekei, rakpartjai

nekünk, szubjektív egyenesen egész Indiából. Van itt bw filmzene, punjabi poplíra, anirudhi feltámadás, atuzomokorta, és hát a malayalam dalok még itt sincsenek, pont hogy lecsúsztak egy hangyafasznyival a első tíz verhetetlen, magas zenelejátszási krediteket bezsákoló mindentvívő extravaganza audiokontentjei sorától. De soha semmi esetre sem cserélnék velük, még úgy se, hogy a tavalyi Neram mindegyiket szétalázza.

Ja és ha a sorrendet nézitek, ne nézzétek, mert nincs. Nem is lehet. Jótanács: adjunk még egy esélyt azoknak a hónapoknak, mert visszanézve nem is volt az olyan rettenet. Hajtás utána.

Nem most jött el az ideje, már sokkal régebben, de azért a best of bw legjobb filmzenékkel foglalkozó különc sorozata mindig valami posztokonfelülálló, és magaskontent a bejegyzések cunamijában, szóval jöhet az bármikor, bárhol, bárhogyan. 

És ha az elsőt már jól megrágtuk, talán meg is untuk, mert annyiszor pörgettük vissza fejben, akkor tik-tak most vagy soha, indul a második menet. Tessék is a karfát nyugodtan elengedni, picit hátradőlni és fülzsírtépő akkordokat vizionálni, lesz belőle dögivel.

 10 dal a második negyedévből. sziasztok 

Ahol talán nem is a filmzenék voltak erősek, és kimagaslóak, hanem az albumok. Egy-kettő zenetestvértől ugyanis fájó szívvel kellett búcsút inteni, holott az is kiválóan produkálta magát a lejátszási összkreditek tekintében. Hallgattuk azokat is, szép számmal. 

Viszont igaz, hogy a másik szemünk meg nagyon nevet. Mert mégis, akik itt vannak, azok indokoltan és joggal teszik azt. Ők voltak, akik szerethetővé, eladhatóvá tették a filmeket, meg élhetővé az életet számunkra. Sőt önmagukban és dalbetétben is verhetetlenek lettek.

De vajon az évzene köztük van? Az év legjobb filmzenéje itt helyezkedik el, csak mi sem tudunk róla. Vagy igen, és nem áruljuk el. Vagy nem, és ez a tizes nem elég főnők ahhoz, hogy aztán az év végén nagy dolgokra legyen hivatott. Kérdőjel, kérdőjel.

Az biztos, hogy műfajban sem lesz hiány ez esetben sem. A dragontape segítségével egy olyan maszala mashupot sikerült kihozni, ami 30+fokok szállingózása alatt jó eséllyel majd komoly védőitalnak számítanak 1in1. 

Végezetül pedig hát megadjuk az engedélyt a soha ki nem fogyó twistelésre, tooh rázásra, dallamtapadásra. Meg fülorgazmusra felkészülni, mert ez most olyan lesz, amilyen még nem volt soha. Hiszen ebből is csak egy van, tessék okosan-ügyesen kihasználni.

2014. második negyedév. 10 ultimate epic bw filmzene. Érzitek?

Mióta van ez a blog azt vettem észre magamon, hogy jobban odafigyelek azokra a hazai cikkekre, ahol és amikben valami bw kontent üti fel a fejét. És ez fura, hiszen egészen addig nem nagyon érdekeltek ezek a tartalmak. Nem is igazán követtem sehol, pedig írtak előtte is nyilván, ha valami nagyon breaking news érkezett onnan. Gondolom akkor is csupa olyan információval jöttek elő, mint amilyenekkel most. Hogy az öngyilkos lett, az börtönbe kerüt, az még nem de lehet, az meghalt, annak gyereke lett, az ott egy pornósztár és szerepel egy bw filmben, azt meg betiltották, az mennyire szar az a film, milyen gagyi már, és a többi nesze semmi fogd meg jól híreket, amikkel amúgy alapjában véve nem is lenne érdemes foglalkozni még ennyit se, nem hogy egy 140 karakternél hosszabb cikket írni belőle. Az ész megáll. De ez az újságírás, ez kell a népnek vagymi. 1 millió bw szakértő országa volnánk. 

Szóval amióta vagyunk, tényleg rá vagyok kattanva az ilyenekre.

Egyrészt azért, mert marha kiváncsi vagyok, hogy tényleg mi lesz a következő, miről fognak írni, csomó félinfomárcióval, tévhittel, némi iróniával maszalázáva. Miközben arról csak álmodhatunk ugye, hogy majd egyszer egy értelmes, normális hírt, kritikák is megejtenek bwról, hogy azért nem olyan ördögtől való, mint azt sokan tudni vélik nagyon okosan. De hát ezért vagyunk mi itt, jelen.

Még évekkel ezelőtt emlékszem egy a Rajniféle Endhiran posztra. Az egyik neves híroldalon foglalkoztak vele picit. Persze itt is arra mentek, hogy ez mennyire amatőr, #minekvan, és az india már csak ilyen, pont olyan, mint amilyen ez a mozi. Amúgy nem haragszom az ilyenekre, nem fogok a sarokba elbújni, vagy kifakadni emiatt. Rajongóként valahol egyet kell értsek azokkal, akik úgy látják, hogy ez nekik nem befogadható. Nem mindenki szeretheti az almás pitét se. És akkor gyorsan idehányok egy közhelyet, még mielőtt... nem vagyunk egyformák. Rendben van ez. Inkább az volt a szomorú ebben, hogy ami le vagyon volt írva oda, annak jó ha a fele volt igaz bwra, miközben a Robot nem is az amúgy. Lehetett volna ezen rollerezni, de felesleges volt, a kommentek elmentek egy másik irányba, trollság evör, meg hát aki írta, eleve az se volt, állt, ült a helyzet magaslatán ugyebár.

Manapság ezeken csak nevetni tudok. És ez a másik oka annak, hogy elolvasom, ha elém kerül egyik-másik. Mindenkinek megvan a véleménye, van lehetősége hozzászólni, de talán az íróktól többet várna olykor az ember. Hogy jobban megnézni azt amiről írni akar éppen. Ebben azért némi fejlődést veszek észre, bár az említett híreket leközölni, lásd első hasáb, nem kell nagy kunszt, és hozzáértelem, szakértelem bwból. Ha innen nézzük, talán jobb is, ha ezekkel a médiaheck, kicsit bulvár tartalmakkal bombázzák a szegény olvasót , mintsem olyanról értekezzenek nagyvonalúan, hozzáértően, amihez fingjuk sincs. És akkor itt jelzem, magamat sem tartom semmilyen szakértőnek, sőt, inkább egy szimpla filmszerető embernek, akinek picit több jutott a bw filmszeretetből itthon, mint másoknak. Nem is akarok senkit megváltoztatni, vagy elérni, hogy most ezt vagy azt nézzetek, mindenki döntse el maga, neki mi a jó, ő mit is akar pontosan.  

Tehát olvasgatok továbbra is. A pontatlanságokon, a hülyeségeken mint azt letárgyaltuk, már nem akadunk fent, de még így is figyelni kell meg meglepődünk, hogy mik vannak. Bizony kikerekedik az ember szeme, amikor azt olvassa egyik helyen Hán, a másikon Khán, a harmadikon meg Kán. Értem én, hogy magyarosítani kell, csak nem értem. Különösen akkor nem, amikor egy oldalon belül váltogatják a neveket, és egyszer az egyiket, egyszer a másikat írják, harmadszor meg eredetin. Most akkor miért nem lehet eldönteni ott, hogy melyiket preferálják. Végülis, ha nagyon nem vagyok geci, akkor tökmindegy hogyan írják ki, de ha mégis, akkor azért álljunk meg egy szóra.

A legutóbbi Priyanka Chopraval és az ő énekesi pályafutásával is kapcsolatos bejegyzést látva kezdtem el már kételkedni saját magamban, hogy akkor én vagyok a rossz zsaru, aki nem írja helyesen ezeket az indiai neveket? Lehet, sőt biztos. De egye meg a fene, meg a magyar nyelv és annak helyesírása (amúgy se vagyunk jóba, észrevehettétek, ja), ha törik-ha szakad én egyszerűen képtelen vagyok prijankázni, csoprázni, hánozni, kapúrozni, bácsánozni meg mi egymást még. Ez szörnyű. Az igazság az, hogy amikor elindultunk egy másodpercre nem villant fel bennem a kiségő, hogy akkor a neveket miként is kéne helyesen, vagy nem helyesen leírni (comingout). Hogy kiejtés szerint, ahogy mi mondjuk, vagy ahogy mások, vagy ahogy ők se? Annyira magától értetődő volt nekem akkor és azóta is, hogy ezt egyféleképpen lehet csinálni, nem pedig másképpen. Talán én se örülnék neki, ha az én nevemet máshol máshogy írnák. Persze ez kit érdekel, nem is erről van szó. Tudom-tudom.

De akkor is ez azért nem szemorgazmus így. Jobb lenne, egy olyan megoldás, amiben előre tennénk az adott személy eredeti angol formában ismert nevét, hogy Salman Khan és utána tőlem aztán lehet kacsacsőrős zárójelbe is akár, de beletuszkolnánk ha ennyire kell, a magyarosított változatát, hogy Szalmán Hán. Egy biztos, ha eddig nem így csináltam, ezután se így fogom. Azt persze elfogadom, hogy nem ez a helyes út és irány és változat. Meg azokat is megértem, akik így járnak el és ezután is így fognak.

Nekem és nálam ez viszont nem opció. Ne várjátok, hogy augusztustól aztán minden majd a kumárokról fog szólni. De azért várom a következő hazai bw megjelenést, előre félek...      

Csak sajnos nincs traffikom. Nem nyertem. Bár el se indultam. A lényeg viszont, hogy augusztus végén, szeptember elején a már említett helyen és időben ünneplik meg azt, hogy bw és persze az indiai filmgyártás 100 éves lett az idén. Ez alkalomból még Salman Khan is elutazik, fellép sokadmagával, színésznőkkel, plébek énekesekkel. Nagy show lesz, Prabhu Deva csinálja majd a koregráfiát. Az meg már egy más kérdés, amit sokan feszegetnek fórumokon, hogy miért pont ők: Katrina, Sonakshi, vagy Ranveer fogja képviselni bwot, mit ért el eddig, amiért igen. Nyilván sok chicagoi bw fanatikus, sokkal szívesebben látott volna helyettük másokat, de ez sem kívánság műsor, a pöttyös labda nem az ő kezükbe landolt Tibi bácsitól. Örülni kell (kéne) annak, hogy egyáltalán lesz megrendezésre kerül, messze Indiától, egy másik országban a szelebrésön. Éljen.  

Én nem készültem igazán semmivel, látva a külföldi oldalakat, ahol listáznak éppen sokat, inkább csak ünneplem, tisztelgek előtte csendben, a 100 éves Indiai filmgyártás előtt, ami 1913. május 3-án vette kezdetét. És azóta is megállás nélkül forog tovább és előre.

Szóval nem tudok mit mutatni, mondani, de az biztos, hogy nagy esemény ez, egy olyan országban, mint amilyen India, amilyen sokszínű gazdag hagyomány és kultúra és vallásrendszerrel bír.

Meg az igazság az, hogy sok régi filmet nem is láttam. A 100 évből összesen ha három évnyi filmterméshez talán volt szerencsém, de még az is sok, így is túlzok na igen. Ez már a jövő zenéje, hogy lehet gyarapítani ezt a számot. Kint tesznek róla úgyis, jut eszembe, ott már szombat van, haha.

Aztán a 2113-es évet mi már nem éljük meg, de azért addig is látunk még pár szép bollywood, kollywood, tollywood stb. darabot, hogy elmondhassuk ide, a blogra, hogy sírjunk, mosolyogjunk vele együtt, szórakozzunk, örüljünk neki, hogy egyáltalán van, létezik ilyen is a nyugati mellett.

Végszó. Csak megköszönni tudom mindazt az élménycsomagot, amit eddig indiai film (azon belül is főként bw szegmens) adott, nekem, az életem során. Sokat, többet, annál is többet, mint más akármilyen tényező, faktor valaha is. Fura lenne nélküle, az a helyzet. Akkor is, ha nem ennyire töményen, blogszinten foglalkoznék vele. Hiányozna nagyon. De egyelőre erről szó sincs, szerencsére. Boldog születésnapot neked, és mutasd meg a világnak, hogy mit tudsz, mennyit, de annyit, akkorát, fúha.