A dal mindig szerves részét képezte a bollywoodi filmtörténelemnek. Az első hangosfilm óta, amiben már zenei betétek voltak, alig akad olyan film a mai napig bezárólag, ahol ne hangozna el legalább egy dalbetét is. Már 1945 előtt készített hozzávetőleg 2500 indiai hangosfilm közül is csupán egyben nem voltak zenés képsorok, ami jól mutatja a dal fontosságát az indiai közönségfilmek esetében. A hindi produkciók két és fél, háromórásak, s ebből legalább 40 percet tesznek ki a daljelenetek. A dalok időben 3 és 12 perc közötti terjedelműek.  Az 1970-es években, amikor az akciódús, a bosszú motívumát hangsúlyozó produkciók voltak divatban, egy átlagos filmben csupán 3-4 dal hangzott el, jóllehet a korábbi évtizedek filmjei rendesen 7-10 dalt tartalmaztak. Az 1980-as évek vége óta a romantikus filmek reneszánsza folytán a filmenkénti átlag 6-7 dalra emelkedett. Azonban a 2000-es évek elején az akciófilmek előretörésével a szerelmi románc háttérbe szorult, ami megnehezítette a zenés jelenetek integrálását a filmekbe.

Ezekben az alkotásokban a dalok gyakran valamilyen partin, lokálban hangzanak el (Don, Dhoom 2), amelyek még mindig a szerelemről szólnak elsősorban, az érzésekről, másodsorban pedig magáról a partikról, a bulizásról. Korábban is említettem, hogy a tiszta műfajok felé közelítő filmekben nagyobb hangsúlyt kap az aláfestő zene a modern populáris hindi filmben. Nincsenek táncos jelenetek, csak összevágott montázsok valamely, valamilyen élet - és helyzetképekről, amiknek történetét, annak érzelmi kivetülését a dalok mesélik el. A zene ilyenfajta megjelenése a bollywoodi filmekben inkább zenés klipekre emlékeztet, amelyekben már nem annyira zavaró a nyugati fülnek a playback-énekesek hangja. Ugyanis a bombayi filmiparban elfogadott az, hogy a dalok nem a színészek szájából hangoznak el, hanem playback-énekesek által, azokon keresztül, akik legalább akkora sztárok, mint maguk a színészek. De az 1930-as években és a 40-es évek elején született filmekben a színész vagy a színésznő rendszerint még maga énekelte a dalait, majd a háború után kerültek előtérbe a playback-énekesek, akik azóta is ezt a feladatot töltik be, amellett, hogy hivatásos énekesek is egyszerre, saját zenei karrierjüket egyengetik a filmzenéléssel párhuzamosan.

Az említett nézői zavarodottságot az válthatja ki, a tapasztalatom szerint is, hogy a színészek hangja, hangszíne nem egyezik meg soha sem a playback-énekesekével. Míg az egyik pillanatban még az éneklést megelőző dialógusokban a színészt halljuk, addig a következő snittben, ahogy a zene megszólal már nem az övét, hanem a hivatásos énekesét. Ebből a szempontból a klasszikus musical fogalma megdőlni látszik Indiában, hiszen a nyugati értelemben vett műfajban maguk a szereplő színészek énekelnek legtöbbször, nem valaki más. Bollywood azonban még fokozza a hangtónus keveredését azáltal, hogy a dalok közé rövid párbeszédekkel (gyakran 4-5 darab van belőlük) párosuló jeleneteket is beszúr, amelyekben értelemszerűen már a színészek beszélnek, saját hangjukon. Az utóbbi években legalább egy film volt (lehet több is, hwoknows) kimondottan olyan, ahol a színészek maguk énekeltek, ez pedig a Rock On!! (2008) volt, amely minden előzetes félelem ellenére jól szerepelt a mozik pénztárainál, és a közönség is szerette. De azt látni kell, hogy hatalmas rizikót vállalt a rock banda történetét elmesélő darab, mert a playback-énekes sztárok egyrészt hivatásos énekesek szemben a színészekkel, másrészt az ő nevük sokszor eladhatóvá tesz egy akármilyen kategóriás bollywoodi filmet. A Rock On!!-ban Farhan Akhtar (színész) énekelte a filmben hallható, előadott számokat, olyannyira sikeresen, hogy a közönség amatőr énekes létére még a legjobb férfi playback-énekes díjára is jelölte a Filmfare-szavazáson, ami meglátásom szerint mindenképpen új utakat nyithat a bollywoodi filmzenélésben. (s igen, azóta már egyre több filmben megfigyelhető ez a jelenség...)

Már csak az a kérdés, hogy az eddig intézményesített bevált playback-énekesekre épített ipar mennyire engedi meg maga mellett élni az amatőr színészi éneklést? Azonban a számok is azt mutatják, hogy eddig kevés a Rock On!!-hoz fogható darab, a filmek többsége a ma filmgyártásában a zenének inkább egy aláfestő szerepet rendel, s az éneklést meghagyja a profi énekeseknek. Az új hullám képviselői ebben látnak egy arany középutat, ahol mind az énekes, mind a színész is jól jár. Értem ezalatt, hogy a hagyományostól elszakadva olyan montázsszekvenciákat jeleníthetnek meg, ahol a színészek „még többet színészkedhetnek”, az énekesek pedig tovább énekelhetnek, ahogy azt addig is tették.  Ezeknek a radikális lépéséknek a következménye azonban a musical sajátosságok jellegének fokozatos háttérbe szorulása. A táncok teljes mértékű nélkülözése már most megfigyelhető, aminek hiányában egy musical nem is lehet igazán musical. A hindi film tehát lassan elveszíti a musicalességét, csak a zenék maradnak meg, amelyeknek Indiában a filmek kategorizálásában is elsődleges szerep jut. A dalok megléte vagy hiánya a műfaji besorolás egyik alapja: a művészfilmekben rendszerint nincsenek dalok, a középfilmek dalos művészfilmek, a kommersz filmekben magától értetődően vannak dalok.