calacitra

19 percben. A Sajid-Wajidtól, akik azután kerültek csak képbe, miután a SEL nem vállalta el ezt a melót. Mintha érezték volna, hogy ez lesz. Ez. Magyarul a big semmi. Amit én azért sajnálok, mert szerettem volna szeretni, tényleg.

A Papa Toh Band pl. első hallásra nagyon szórakoztatónak is tűnt - dal rip-off, remake satöbbi ide vagy oda. De aztán jött a végleges és már elveszett az egésznek a varázsa. Aztán ott a következő trek az Anarkali Disco, az új Munni, amitől hasonló sikereket is várnak el. A baj csak az, hogy nem működik olyan jól, olajozottan, mint az előd, ami császár volt a javából. Féltávnál helyzetjelentés: kettőből semmi.

Harmadikként jön a Right Now Now. Az árenbis, hiphopos, bieberes, akonos vonalon mozgó angol és punjabi szavakkal gyakran élő dalocska lehetne az album legjobbja, ha mégis ki kéne egyet kiemelni. Végül pedig a remikszek sora előtt (azokról egy szót se inkább) még a Do You Know utazik velünk vissza a retroba, egészen a Rajesh Khannaig. Legalábbis ő juthat eszünkbe róla, azok az idők. És hát aki azt nem szerette, ezt se fogja. Egyébként Shreya Goshal énekel még benne, khm, kár érte. Meg az egész lemezért.

Hol itt az iksz faktor, az Oh Girl You're Mine éppen. Nagyon gyenge, nagyon kevés. Legutoljára a Jodi Breakers volt, mozgott ezen a szinten. Arról nem is írtam inkább, de itt talán a Sajid- Wajid miatt többet vártam, és nem lehetett karakter nélkül hagyni a dolgot. Még átlagosnak se átlagos. Csalódás.            

Meg 11 másodperc még. Pritamtól. Jobb, mint a Players, azt a szintet megugorja, de a tökéletest így is, itt is baromi messzinek érzem. Szó se róla van rajta himnuszgyanús, az év legjobbjai között is vállalható tétel, de ez csak egy, a többi meg kevés. Az egészről nagy értékelés később, addig tessék csak megbarátkozni vele, hátha jobban sikerül.  

Azt már tudjuk, hogy az év első blocbustere lett bwban, de vajon mi helyzet a zenékkel? Azokkal, amit az Ajay-Atul testvér duó szerzett. Hogy kik? Ja, tényleg az ő munkásságukat nem nagyon ismerhetjük bw körökben. Rájuk is fér egy kis bemutatás. Hisz ők nem Pritamok, AR Rahmanok, Vishal-Shekharok, SEL-ok, akik minden évben több és több filmzenei koronggal jönnének. Az igazság az, hogy nem is bwban utaznak, hanem marathiban. Az az ő játszóterük, ahol igazán (el)ismertek. Bár az utóbbi évben már hindi nyelven is kipróbálták magukat. A My Friend Pintho számainak nagy részét, valamint a teljes Singham ost-t nekik köszönhettük pl. A(közel)jövőben pedig a Bol Bachchan lesz az, aminek zenéit is ők készítik el. De aztán hazatérnek megint. Hogy újra visszatérhessenek? Úgy legyen.

Bw akciófilmhez zenét írni sosem volt könnyű és hálás feladat. Ebbe már sokak bicskája bele is tört az évek során. Egy példa erre? Nem kell messzire menni, legutóbb éppen a Don 2 esett ennek áldozatául, vagy is inkább a zeneszerzői a SEL. Akik végül is azzal menekültek meg a csúfos kudarctól, a lebőgéstől (bár kaptak hideget így is rendesen), hogy a filmben, a filmhez valamennyire passzolt mindaz, amit amúgy magában nehezen lehetetett hallgatni filmzene címszó alatt. Pedig mondani se kell, mennyire fontos az, hogy a zene a képektől elszakadva is legyen legalább annyira értékálló és tartalmas, mint vele. Hiszen, ha a zenét vesszük elő, nem a filmet. De gondolom értjük miről van szó. Pritam is felfogta, csak neki sem jött össze, nem sikerült valami emlékezeteset, maradandót alkotnia.

Mellette szól az, hogy jobban és ügyesebben ugrotta át az akadályt az előbb említett SEL-nél, azonban még ez is kevésnek hat. Annak tükrében pláne, hogy milyen jó zenéket köszönhettünk neki 2011-ben. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ezek többsége szerelmes balladák, jókedvű, szórakoztató muzsikák voltak, mint sem akciófilmhez készített ütemdarabok. Egyetlen mentsvára lehetett a film. Vagy csak lehetett volna, mert a web úgy tudja nem szerepelt olyan jól kasszáknál, ahogy azt várták előre. Persze ez nem jelenti mindjárt azt, hogy a zene is vele együtt bukott, de lényegében vele együtt bukott. Maga a soundtrack egyébként egy elég átlagos filmzenei album lett. Hagyományos Pritam fűszerekkel. Amit a zeneszerző sok remix még több auto-tune társaságában készített el. Szóval, ha az ilyesmi nem a barátod, akkor tuti nem is fogod szeretni.

Kezdem, hátulról. Nem is rossz, de nem is annyira jó. Talán olyan Amit Trivedi-s. Hiszen a tehetséges zeneszerző le sem tagadhatná, hogy az ő keze munkáját dicséri ez a filmzenei korong. Amit pont annyira hat át a frissesség és a változatosság, mint a korábbi munkáit. Azokat igen, amiket annyira de annyira szeretünk és a mai napig hallgatunk újra és vissza. Pl. a Wake Up Sidet, az Aishat, a Dev Dt vagy éppen az Udaant. Mindegyikre igaz, itt erre is, hogy hangulatban, a hangszerek felvonultatásában nem láncolja magát bw zenei világhoz, mint lmps lmpst a parlamenti kapuhoz. Eltér attól, de nem szembe megy vele, csak kikacsint más új stílusok felé. Kipróbálja, megkóstolja, hogyan is működik ez az indiai füleknek. Mondod erre rizikós, hát persze. De Amit a filmek Anurag Kashyapja, szóval nem nyúl mellé, nem téved vakvágányra, legtöbbször jó az, csak elsőre nehéz megbarátkozni vele. Pont ez volt a helyzet az EMAET munkájával is. Nézzük.

A title trackot már a trailer alatt imádtam, azzal nincs, nem is volt különösebb gond-om. Vele kezdődik az album, tehát nem is rosszul. Az EMAET nekem egy egyszerű szavakkal telipakolt könnyedén énekelhető életerős popos dalmóka, nem több, így lesz kurvajó. A második szám a Gubbare bár nem húzza le ezt a kezdést, de majdnem. Egyelőre nem sikerült megszeretetnie magát velem, pedig sokan csak az Aisha féle Shaamhoz hasonlítják. Soso, van is benne valami, a baj az, hogy ennél sokkal jobb, álomtelibb és szerethetőbb a számomra az. Ellenvélemény? Ezek után következik a desi Elvis szám az Aunty Ji, ami már korábban is bántotta a fülemet a video alatt. Azóta ebben sem történt nagy változás. Nem lesz kedvenc, a jazz amúgy se az én műfajom, itt lehet a probléma forrása elásva talán. Eddig összegezve a kiváló kezdés után nagy-nagy visszaesés volt tapasztalható.

De most mondom relax, mert újra magára talál a lemez. Éljen. Ami az Aahatein könnyű, lágy zenéjének köszönhető egyrészt. Pátoszos, lassú és érzelmes, valahol az Anjaana Anjaani jutott eszembe ezt hallgatva, ami nagyon pozítiv dolog. És ez még mind semmi. Hiszen a Kar Chalna Suru ott folytatja, ahol ő, az előbbi befejezte. Kicsit befigyelő jazzes elemekkel azért tarkítva, de szívre gyúrva fényt hoz az éjszakába. Fényt. Egészen addig, amíg tuctucba nem öltözik át két szám is. Kvázi remix verziók jönnek, ketten is. Az egyik a címadó dalhoz készült. Ez not bad. De komolyan. Ellene vagyok az ilyennek én, tudod te, szeretem a számokat azért amilyenek, az eredetiségükért. De azt is elismerem, hogy vannak, amik a táncparketten is megállják a helyüket még. Ez a szám pedig így ebben a formában oda is való. A másik remixes az Aahatein. Nem kell ezen se csodálkozni, hisz bevált módszer lett érzelmesebb számokat is megfűszerezni így. Az eredmény végtére is itt se rossz, de azért az oridzsinal az előzi.

Pontozda. A címadó trek plusz a rmxe, az Aahatein, a Kar Chalna Suru tartozik a jobbak közé. Ötből egy három és fél pötty pottyan is rá. Egy felet odaadtam neki, egyet meg elvedtem a remixek miatt, így igazságos. Kettő meg amúgy se jött be az öt eredetiből, szóval félutas, picit jobb korong lett ez Amit Trivedistől. Akitől volt már karcolosabb is, de azért ezért sem kell szégyenkeznie.