Mondhatni minden évben a sárga szobrok átadásával egyenesen arányosan Indiában napirendre kerül ez - a címben feltett kérdés, ami aztán komoly vitákat is generál ott. Mert amíg az emberek egyik fele nem, addig a másik fele már egyszerűen szükségességét érzi annak vagy csak szimplán szeretné, hogy az Akadémia (AMPAS) is elismerje már bwot. Valahogyan. Például egy jelöléssel, az lenne a legkevesebb  -  azt mondják. Hiszen 2001 óta, a Lagaan óta nem volt indiai, azon belül is bw film még jelölve se, pedig. Pedig lemaradtam valamiről és kellett volna? Hiszen ahhoz mégis csak egy jó film kell, mert oda olyanokat választanak (nagyon modoros) be és ki. Szóval bwban volt ilyen és mégse indult, heh?

Lehet, hogy volt, láttunk is ilyet, de az indiai helyzet már csak az, hogy egyhamar nem is igen fog indulni -  ami talán nem is baj, de erről később.  Az ok pedig egészen egyszerű, nem Mohamed , hanem a hegy. Tehát az Akadémia, aki állandóan csak azt veti a hindi filmesek szemére, hogy ez így túl bw klisé, tánccal meg zenével  meg mindennel és ezért semmi helye ott, viszlát. Ilyenkor persze tessék elgondolkodom, hogy ugyanezt hány és mennyi ilyen west, hálivúdi filmre lehetne elsütni? Mármint hogy mennyire hálivúdi, igen azt. 

Arról nem is beszélve, hogy egy külön mappát képeznek azok a filmek, amik csak ezért, az oszkár miatt készülnek el, mert majd ezt benyelik, megkajálják és az díj lesz nekik, azt fog érni ügyesenokosan. A közönség meg közben senkit se érdekel ugye. Túlzás jójó, de valahol van igazság benne, elég csak a mostani jelöltek között szemezgetni. Azok között, ahol bw alkotás nincs, és nem is lesz egyhamar, mint mondtam. Mert bw filmként az a legnagyobb hibája, hogy bwi. Értem, de nem értem.

Most mégis azok táborát erősíteném, akik legbelül persze szeretnék azt, hogy globálisan minél többen és többen és többen megismerjék a hindi mozikat ez által, egy díj segítségével, de még se egy ilyen díj segítségével. Hogy ezt most nem érted? Pedig világos. Ahhoz, hogy egy bw mozi eljusson nyugatra (a fent leírtak szerint), ide a gálára, ahhoz csomó sajátosságától kell megszabadulnia, amitől meg pont, hogy elveszik az a varázsa, ami van. És ez a levetkőz(tet)és inkább csak több kárt, rosszat okozott már eddig is, mint hasznot bwnak. Mert ez a folyamat már elstartolt, jelen van a bombayi filmgyártás képkockáiban, tessék csak megnézni egy modern és régi klasszikus filmet.

Ma már Indiában is léteznek indiek, művészfilmek, vagy hibridek. A mainstream mellett a low budget, noname szereplőkkel teli darabok is „meg tudnak élni”. Amelyeknek van is sztorijuk, jó ez erős, úgy fogalmazok, hogy több és valóságosabb vezértémával vagy elemmel rendelkeznek, mint a klasszikus, maszálá jellegű bw mozik. Amiknek meg most valljuk csak be szépen: semmi esélyük nincs egy ilyen gálára eljutni. Addig legalábbis, amíg ott fent így ferde szemmel néznek rájuk, a hagyományos hindi termékekre. Jóllehet az utóbbi időben már itt is felfedezhető egy elnyugatiasodás (táncok kihalása, egyműfajúság, érzelmek visszaszorítása, zenék háttérbe való szorulása, overacting fokozatos eltűnése), de azért ezek még mindig az aktív hazai tömegre fókuszálnak. A bw múltat nem hagyják teljesen maguk mögött.

Ezekkel szemben állnak némiképp a kortárs párhuzamos filmművészet (parallel cinema) révén létrejövő új fősodrású, ifjú színész-író-rendező generáció által készített darabok, az említett indiek stb. Amiknek, úgy gondolom lenne vagy több esélyük van megmutatni magukat a későbbiekben a külföldi díjátadók színpadán. Mondok is egy-két példát, hogy még se a levegőbe beszéljek. Ha csak a legjobb külföldi kategóriát nézem, akkor egy Udaan 2010-ben, most pedig egy Dhobi Ghat is elfért volna minden kiló elfogultság nélkül. Némiképp persze gyógyír az, hogy DG azért a Bafta legjobb 15-ben szerepelt, ott volt látható, még ha nem is jutott el a végső ötösbe. Mindkét filmről elmondható az, hogy egy kicsit sem emlékeztetnek bw filmre. Amikor nézed őket, olyan, mintha nem is azt néznél. Ebből a szempontból tehát nem éppen a legcélszerűbb nevezni, kiküldeni valamelyiket is. De azt meg be kell látni, hogy ha valamivel, akkor ezekkel van meg a nagybetűs esély. Mégis csak echte indiai az egész, legyen az bármilyen is.    

Az meg tény, hogy az elnyugatiasodást lehetetlen megállítani. A nyugati filmek megfertőzték már régen az indiai rendezőket, a stúdiókat, akik szépen ezt el is kezdték majmolni, követni, de azért hisszük azt továbbra is, hogy a bw film nem vész el, csak átalakul. Hisszük. Ahogy azt is, hogy egyszer tényleg eljön az ideje, és megtalálja a közös hangot az Akadémiával. Bár nem biztos, hogy nagyon szüksége van rá,  lenne, de egy jelölés azért a Lagaan után újra felrázná az egész remake és folytatásos sztorikkal álmodozó (hálivúd rákfenéje, pfúj) és ezzel így picit már unalmassá váló bwot. Jót tenne neki, jobbat, mint amit az a bizonyos Slumdog Millionaire okozott, az biztos.

Hiszen ha ma 10 embernek azt mondod, hogy bw filmet nézel, akkor abból 10 egyből erre gondol, tévesen. Based on true story. Olyan dolog ez, amiért tényleg érdemes lenne jelölést szerezni. Hogy ilyen többet ne forduljon elő. És most jöhettek nekem AR Rahmannal,  - aki szeretünk, tisztelünk -, hogy mert nyert satöbbi, de ő meg nem egyenlő a bw filmgyártással. Ma már ugyanis nem csak ebből áll bw: a zenei rendezőkből, a playback énekesekből, a koreográfusokból, az  ő munkáikból. Hanem bizony mint mondottam:  tehetséges színészek, rendezők, operatörők között is lehetnek AR Rahmanok. Vannak is, akiket már sokkal jobban el is ismernek hazájukban, mint négy éve.

Végezetül pedig nem szabad elfelejteni azt se, hogy Indiában csomó film készül évente, így az az egy darab, amivel neveznek az Oscarra sokszor nem is az éves bw filmtermés közül kerül ki. Hiszen vannak itt még kannadai, malayalam, tamil, telugu nyelvű produkciók is. Ez összesen több mint ezer filmet jelenthet, aminek lehet a többsége nem díjképes, de még így is a választás sokkal nehezebben jön össsze, mint bárhol máshol a világon.